Lewis Carroll, 1865.
All in the golden afternoon
Full leisurely we glide;
For both our oars, with little skill,
By little arms are plied,
While little hands make vain pretence
Our wanderings to guide.
Ah, cruel Three! In such an hour,
Beneath such dreamy weather,
To beg a tale of breath too weak
To stir the tiniest feather!
Yet what can one poor voice avail
Against three tongues together?
Imperious Prima flashes forth
Her edict ‘to begin it’ –
In gentler tone Secunda hopes
‘There will be nonsense in it!’ –
While Tertia interrupts the tale
Not more than once a minute.
Anon, to sudden silence won,
In fancy they pursue
The dream-child moving through a land
Of wonders wild and new,
In friendly chat with bird or beast –
And half believe it true.
And ever, as the story drained
The wells of fancy dry,
And faintly strove that weary one
To put the subject by,
“The rest next time -” “It is next time!”
The happy voices cry.
Thus grew the tale of Wonderland:
Thus slowly, one by one,
Its quaint events were hammered out –
And now the tale is done,
And home we steer, a merry crew,
Beneath the setting sun.
Alice! a childish story take,
And with gentle hand
Lay it were Childhood’s dreams are twined
In Memory’s mystic band,
Like pilgrim’s wither’d wreath of flowers
Pluck’d in a far-off land.
***
Kosztolányi Dezső fordítása, 1935
Arany délután volt,
Kimentünk a tóra
Három kis unokám,
Évi, Ili, Dóra
Evezett, kormányzott
És telt-múlt az óra.
Három huncut kislány
S vágyuk annyi volt csak,
Hogy meséljek nekik,
Míg libeg a csolnak.
Mi mást tehettem hát,
Ha ők parancsolnak?
Szólt az első: “Kezdd el,
Mondd a mesét, hahó” —
A második kérlel:
“Tréfásat, nagyapó” —
A harmadik ajkán
Folyton árad a szó.
Egyszerre ámulva
Figyelnek mind oda,
Feltűnik a tündér,
Megjelen a csoda,
Állat is, madár is,
Nem tudni, micsoda.
Aztán, hogy kifogytam
A mesemondásból,
“Máskor, gyerekek, majd”
Szabadkozom százszor,
De ők csak kacagnak:
“Most legyen a máskor.”
Így mesélt a regék
Öreg szerelmese
Ábrándot, kalandot,
Milyent nem tudsz te se
S hogy hazaeveztünk
Elkészült a mese.
Évike, fogadd el,
S kössön csokrot kezed
Gyermekálmaidból,
Miken bús fény rezeg,
Szalaggal övezze
Szelíd emlékezet.
***
Kosztolányi Dezső fordítását átdolgozta Szobotka Tibor, 1958
Egész aranyló délután
csak szeltük a vizet,
két ügyetlen, parányi kar
buzgón evezgetett,
küszködtek a kormánnyal
a parányi kis kezek.
Három kőszivü kisleány!
Ily álomszép időben
nem átall kérni egy mesét,
mely “száll, mint füst a légben”.
Mit ér egy árva nyelv, ahol
három szól ellenében?
Az első kislány szigorú,
azt parancsolja: “Rajta!”
Reménykedik a második:
“Milyen lesz? Csudafajta?”
A harmadik belekotyog,
sose pihen az ajka.
De aztán csend lesz hirtelen,
s már a tündér nyomában
barangolnak az új csodák
ismeretlen honában,
hol vad s madár beszél. Kicsit
hisznek is a csodában.
Ám a képzelet kútfeje
apadni kezd. Elég!
Fáradt a mesélő ajak,
hagyjuk hát a mesét.
“Majd folytatom…”
“Most van a m a j d !”
sikongják szerteszét.
Így nőtt, szövődött a mese,
amíg a perc haladt.
Most vége. Összefűztem a
fura-szín szálakat,
s víg csolnakunk már hazatart
az alkonypír alatt.
Alice, tied ez a mese,
tegye gyöngéd kezed
szép gyermekálmaid közé,
miket emlékezet
tart össze, mint hervadt csokort,
mit zarándok szedett.
***************
Varró Dániel fordítása (2008)
Egy napsütéses délután
Siklik velünk a csónak ó
Az evezőket kezelő ,
Hat pöttöm kis kacsónak
Köszönhetően (s billeg is
Nekik betudhatólag).
Három gonosz kislányka! Ej,
E napsütéses ég
Alatt kérlelni engem így,
Hogy mondjak egy mesét!
S kibújni — három ellen egy —
Nem hagynak ők esélyt.
Felszólít zordan egyikük,
Hogy kezdjem el hamar,
A másik kiköti, legyen
Feltétlenül badar,
S bele csupán a harmadik
Félpercenként zavar.
Aztán csönd lesz egyszerre, mind
Némán hallgatja itt
Az álombéli kisleány
Csodás kalandjait,
Ki állatokkal diskurál —
És félig elhiszik.
S ha időnként a képzelet,
Miből mesém kihajt,
Mondván: “Majd máskor folytatom”
Egy szusszanást akart,
Három hangocska vágta rá:
“Most! Most van már a majd!”
Csodaország története
Előre így haladt,
Kiköltődött egy hosszu és
Víg csónakút alatt.
Most hazafelé evezünk,
És megy le már a nap.
Aliz! Vedd ezt a furcsa kis
Mesét finom kezedbe,
S mint messzi földeken szedett
Virágot, úgy helyezd le
A gyermekálmok szirmait
Őrző emlékezetedbe.
***************
Szilágyi Anikó fordítása (2013)
Aranysárga délutánon
Visz minket a csónak;
Evezőink vízbe mártva
Szép köröket rónak ,
Hála néhány pöttöm, drága
Kisgyermek-kacsónak.
Zordon Három! Ilyen órán,
Ilyen egy ég alatt
Mesét kérni, mikor erőm
Ülni alig maradt!
Három ellen mit tehetne
Egyetlen akarat?
“Rajta!” adja most parancsba
Királynői Príma,
Szelídebben szól Szekunda:
“Tréfás verset ír ma?”
Tercia meg nyugton ülve
Hallgatna, ha bírna.
Gondolatban útra kelnek
Ők az álom-lánnyal,
Megbirkóznak igaznak hitt
Rengeteg talánnyal,
Állatokkal társalogva–
Azt se tudják, hánnyal.
Mikor pedig kiapad a
Képzeletem kútja,
S könyörgök, hogy legközelebb
Folytatódjon útja,
Kórusban jön rá a válasz,
Hogy most kezdjem újra.
Ekképp gyűlt sok furcsa kaland
Egyre nagyobb számban,
Nőttön-nőtt így Csodaország,
Hallgatták ők hárman,
S alkonyatra hazaért a
Csónak nagy vidáman.
Aliz! Fogd e gyermekmesét,
S finom, gyengéd kézzel
Gyermekálmok mellé fektesd,
Melyekre ha nézel,
Rejtélyes és csodálatos,
Messzi földre érsz el.
