Alice Csodaországban. Lewis Carrol (sic!) meséje alapján, Lesley Sims átirata, Mauro Evangelista illusztrációival  (Budapest: Holnap 2017) fordította László Noémi

Dilidélután

“Május van, a Baknyuszi nyugodtabb ilyenkor” — gondolta Alice, és úgy döntött meglátogatja. A Baknyuszi kint az udvaron teázott a Kalapossal.

“A helyek mind beteltek!” — kiáltoztak, mihelyt meglátták Alice-t. “Még épp elég hely van itt!” — mondta felháborodottan és leült.

A Kalapos erősen megbámulta. “Mi a közös a hollóban és az íróasztalban?” — kérdezte.

Zsebórájára pillantott, majd rázogatni kezdte. “Két napot késik” — panaszolta.

Nagyot sóhajtott, majd Alice felé fordult. “Tudod a találós kérdésre a választ?” “Szabad a gazda!” — mondta Alice. — “Mi az?” A Kalapos vállat vont. “Fogalmam sincs.” “Micsoda időpocsékolás, találat nélküli találós kérdés!” — pattogott Alice.

“Az idővel hadilábon állok” — szólt a Kalapos. “Összevesztünk a Szívkirálynő koncertjén. Az a helyzet, hogy énekeltem.”

Ragyogj, ragyogj denevér!

Bűvös-bájos bőregér!

Fellegek fölött repülsz,

Teatálca, rajta ülsz…

“Még az első sornak sem értem a végére, — folytatta — a Királynő rám kiáltott, hogy gyilkolom az időt. Azóta állandóan uzsonnaidő van.”

“Unatkozom” — szólt közbe Baknyuszi, majd jól belecsípett a mellette bóbiskoló Templom Egerébe. — “Mesélj valamit!”

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer három lány egy melaszkút mélyén…

“Ki látott még ilyen dilis társaságot?” — gondolta Alice, és továbbállt.

Az erdőben útjába került egy fa, törzsén ajtóval. Kíváncsian benyitott…

Az odún át visszakerült a hosszú előszobába, ahol a függöny mögötti ajtó ezúttal nyitva volt. Végre beléphetett a bűbájos kertbe.