Carroll, Lewis. Aliz Csodaországban. Ford. Szilágyi Anikó. Cathair na Mart: Everytype, 2013.
Egy bolondos teadélután
Terített asztal állt egy fa alatt a ház előtt. Az Április Nyúl és a Kalapos épp teázott; kettejük között egy Mormota aludta az igazak álmát, akit a többiek párnának használtak: rajta könyököltek, és a feje felett beszélgettek. “Nagyon kényelmetlen lehet a Mormotának” — gondolta Aliz, “csak hát, mivel alszik, gondolom, nem bánja.”
Az asztal hatalmas volt, de mind a hárman az egyik sarkánál szorongtak. “Nincs hely! Nincs hely!” –kiáltották, amint meglátták a közeledő Alizt. “Rengeteg hely van!” — csattant fel Aliz, és leült egy karosszékbe az asztal egyik végén.
“Igyál egy kis bort” — kínálta az Áprilisi Nyúl bátorító hangon.
Aliz végignézett az asztalon, de csak tea volt rajta. “Nem látok bort” — jegyezte meg.
“Nincs is” — mondta az Áprilisi Nyúl.
“Akkor nem volt túl udvarias tőled, hogy kínáltad” — felelte Aliz mérgesen.
“Nem volt túl udvarias tőled, hogy leültél, amikor meg se hívott senki.” — vágott vissza az Áprilisi Nyúl.
“Nem tudtam, hogy a te asztalod.” — így Aliz. “Nem három személyre van megterítve, hanem sokkal többre.”
“Le kellene vágni a hajadat.” — jegyezte meg a Kalapos. Már egy ideje kíváncsian méregette Alizt, de most szólalt meg először.
“Meg kellene tanulnod, hogy ne személyeskedj” — rótta meg Aliz, “nagyon udvariatlan.”
Ezt hallva, a Kalapos szeme elkerekedett, de csak ennyit mondott: “Miért hasonlít a varjú az íróasztalra?”
“De jó, ez mókás lesz” –gondolta Aliz. “Örülök, hogy elkezdtek találós kérdéseket feltenni… Azt hiszem, ezt ki tudom találni” — tette hozzá hangosan.
“Arra gondolsz, hogy meg tudod fejteni?” — kérdezte az Április Nyúl.
“Pontosan” –válaszolta Aliz.
“Akkor azt kellene mondanod, amit gondolsz” –vélte az Áprilisi Nyúl.
“Azt is mondom” — felelte gyorsan Aliz “vagy legalábbis… legalábbis arra gondolok, amit mondok… tudjátok, az ugyanaz.”
“Egyáltalán nem ugyanaz!” — jelentette ki a Kalapos. “Ennyi erővel azt is mondhatnád, hogy a ‘Látom, amit megeszem’ ugyanaz, mint a ‘Megeszem, amit látok!’
“Azt is mondhatnád” — tódította az Áprilisi Nyúl, “hogy a ‘Tetszik, amit megkapok’ ugyanaz mint a ‘Megkapom, ami tetszik’!”
“Azt is mondhatnád” — tette hozzá a Mormota, aki, úgy tűnt, álmában beszél, “hogy a ‘Mikor alszom, lélegzem’ ugyanaz, mint a ‘Mikor lélegzem, alszom’!”
“Nálad tényleg ugyanaz” — közölte a Kalapos. A beszélgetés itt félbeszakadt, és a társaság egy percig csendben ült, miközben Aliz azon gondolkodott, miért hasonlít a varjú az íróasztalra, de nem sok minden jutott az eszébe.
A Kalapos törte meg elsőnek a csendet. “Hányadika van ma?” — fordult Alizhoz, miközben előszedte a zsebéből az óráját. Nyugtalanul nézegette a szerkentyűt; néha megrázta, és a füléhez tartotta.
Aliz gondolkodott egy kicsit, majd így felelt: “Negyedike.”
“Két napot késik” –sóhajtotta a Kalapos. “Mondtam, hogy a vaj nem lesz jó az óraműbe!” –tette hozzá, mérgesen az Áprilisi Nyúlra pillantva.
“Ez volt a legjobb vaj” — válaszolta az Áprilisi Nyúl alázatosan.
“Igen, de biztos belekerült néhány morzsa is” — zsémbelt a Kalapos. “Nem a vajas késsel kellett volna beletenned.”
Az Áprilisi Nyúl elvette az órát, és bosszúsan megszemlélte, aztán belemártotta a teáscsészéjébe, és újra megvizsgálta, de semmi jobbat nem tudott kitalálni a korábbi megjegyzésénél: “Tudod, ez volt a legjobb vaj.”
Aliz kíváncsian figyelte az eseményeket az Áprilisi Nyúl háta mögül. “Milyen vicces óra!” — jegyezte meg. “Mutatja, hogy hányadika van, de azt nem, hogy hány óra!”
“Miért kéne neki?” — mormogta a Kalapos. “A te órád talán mutatja, hogy milyen évet írunk?”
“Persze, hogy nem” — felelte Aliz készségesen, “de azért nem, mert olyan sokáig van ugyanaz az év.”
“Az enyémmel is pont ez a helyzet” — közölte a Kalapos.
Aliznak fogalma sem volt róla, hogy ez mit akar jelenteni. Úgy tűnt neki, hogy a Kalapos megjegyzésének egyáltalán nincs értelme, pedig minden bizonnyal nyelvtanilag helyes mondat volt. “Nem értem teljesen” — mondta olyan udvariasan, ahogy csak tudta.
“A Mormota megint alszik” — jelentette be a Kalapos, és egy kis forró teát öntött az állat orrára.
A Mormota türelmetlenül megrázta a fejét, és anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, megszólalt: “Természetesen, természetesen; magam is épp ezt akartam mondani.”
“Megfejtetted már a találós kérdést?” — fordult a Kalapos ismét Alizhoz.
“Nem, szabad a gazda” — válaszolta Aliz. “Mi a megfejtés?”
“Fogalmam sincs” — mondta a Kalapos.
“Nekem sincs” — tette hozzá az Áprilisi Nyúl.
Aliz fáradtan felsóhajtott. “Szerintem kezdhetnétek valami értelmesebbet is az időtökkel ahelyett, hogy olyan találós kérdésekre pazaroljátok, amiknek nincs megfejtése.”
“Ha úgy ismernéd az Időt, ahogy én, nem mondanád azt, hogy pazarlom” –így a Kalapos.
“Nem tudom, mire gondolsz” — mondta Aliz.
“Persze, hogy nem tudod!” — vetette fel a fejét a Kalapos megvetően. “Merem állítani, hogy soha nem is beszéltél az Idővel!”
“Talán nem” — felelte óvatosan Aliz, “de azt tudom, hogy használjam ki okosan.”
“Aha! Ez mindent megmagyaráz” — jelentete ki a Kalapos. “Nem tűri, ha kihasználják. Namármost, ha jó viszonyban lennél vele, majdnem mindent megtenne az órával, amit csak szeretnél. Például, tegyük fel, hogy reggel nyolc van, mindjárt kezdőik az első óra: csak egy apró célzás kell az Időnek, és huss! Egy szempillantás alatt körbefordulnak a mutatók. Fél kettő van, ebédidő!”
(“Bár az lenne” –suttogta maga elé az Áprilisi Nyúl.)
“Ez tényleg nagyszerű lenne” — mondta Aliz elgondolkodva, “de akkor… tudod, még nem lennék éhes.”
“Eleinte talán nem” –válaszolta a Kalapos, “de addig lenne fél kettő, ameddig csak akarod.”
“Te így csinálod?” — kérdezte Aliz.
A Kalaposan gyászosan megrázta a fejét. “Nem én!” –felelte.
“Tavaly áprilisban összevesztünk… tudod, pont mielőtt megbolondult…” — mutatott az Áprilisi Nyúlra a kanalával, “…a Kőr Királynő nagy hangversenyén voltunk, és azt kellett énekelnem, hogy
‘Tente baba, tente,
Horkolj édesen, te!’
Talán ismered a dalt…”
“Hallottam valami ilyesmit” — mondta Aliz.
“Tovább is van, tudod” — folytatta a Kalapos:
‘Köszöntgetnek szépen
Űrhajók az égen.’
Ekkor a Mormota megrázta magát és énekelni kezdte álmában, hogy “tente, baba, tente, tente, baba, tente”. Olyan sokáig énekelt, hogy bele kellett csípniük, hogy végre abbahagyja.
“Szóval alighogy befejeztem az első versszakot”– mesélte a Kalapos, “a Királynő felordított, hogy ‘Rabolja az időnket! Üssétek le a fejét!'”
“Milyen kegyetlen!” — kiáltott fel Aliz.
“És azóta” — folytatta a Kalapos gyászos hangon, “semmit nem tesz meg, amit kérek! Azóta folyton négy óra van.”
Aliznak eszébe jutott valami. “Ezért van annyi uzsonnához való kellék az asztalon?” — kérdezte.
“Igen, ezért” — sóhajtotta a Kalapos, “mindig uzsonnaidő van és nincs időnk közben elmosogatni.”
“Akkor, gondolom, folyamatosan haladtok körbe.”
“Pontosan” –felelte a Kalapos, “ahogy elhasználjuk a terítékeket.”
“De mi történik, ha visszaértek az elejére?” –érdeklődött Aliz.
“Mi lenne, ha témát váltanánk?” — vetette közbe az Áprilisi Nyúl ásítva. “Kezdek belefáradni ebbe, én arra szavazok, hogy az ifjú hölgy mondjon nekünk egy mesét.”
“Attól tartok, nem tudok egyet sem” –válaszolta Aliz, aki igencsak megrémült a javaslat hallatán.
“Akkor majd a Mormota!” — kiáltotta a másik kettő.
“Ébresztő, Mormota!” Azzal belecsíptek egyszerre két oldalról.
A Mormota lassan kinyitotta a szemét. “Nem is aludtam” — mondta rekedtes, bágyadt hangon. “Minden szót hallottam, amit mondtatok.”
“Mondj egy mesét!” — szólt az Áprilisi Nyúl.
“Igen, légy szíves!” –kérte Aliz.
“Méghozzá gyorsan” — tette hozzá a Kalapos, “különben megint elalszol, mielőtt befejeznéd.”
“Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer három nővér” — kezdte a Mormota sietve, ” úgy hívták őket Elszi, Liza és Tilli, és egy kút fenekén éltek…”
“Mit ettek?” — kérdezte Aliz, akit nagyon érdekelt mindenféle evéssel és ivással kapcsolatos kérdés.
“Vaníliakrémet.”
“Az nem lehet” — jegyezte meg Aliz óvatosan, “belebetegedtek volna.”
“Bele is betegedtek” — így a Mormota. “Nagyon is.”
Aliz megpróbálta elképzelni, milyen lehet ennyire különös életet élni, de túl sok mindent nem értett, úgyhogy tovább kérdezősködött: “Miért éltek egy kút fenekén?”
“Igyál még egy kis teát!” — javasolta az Áprilisi Nyúl nagy komolyan Aliznak.
“Még nem is ittam” — válaszolta Aliz sértett hangon, “úgyhogy nem tudok még inni.”
“Úgy érted, nem tudsz kevesebbet inni” — mondta a Kalapos. “A semminél nagyon könnyű többet inni.”
“A te véleményedet senki nem kérdezte” — csattant fel Aliz.
“Ki is személyeskedik?” — kérdezett vissza a Kalapos diadalittasan.
Aliz nem igazán tudta, mit mondjon erre, úgyhogy vett magának egy kis teát és vajaskenyeret, majd a Mormotához fordulva megismételte a kérdést: “Miért éltek egy kút fenekén?”
A Mormota megint gondolkodott egy ideig; végül így válaszolt: “Mert krémeskút volt.”
“Olyan nincs is!” — fakadt ki Aliz, de Kalapos és az Áprilisi Nyúl lepisszegte, a Mormota pedig durcásan közölte, hogy “Ha nem tudsz illedelmesen viselkedni, legjobb lesz, ha te magad fejezed be a mesét.”
“Ne; légyszíves folytasd!” –kérte Aliz nagyon alázatosan. “Nem fogok többször közbeszólni. Lehet, hogy van egy olyan kút.”
“Még hogy egy!” — méltatlankodott a Mormota, de végül rávették, hogy folytassa. “Szóval, ez a három nővér nem mert.”
“Mit nem mert?” — kérdezte Aliz, megfeledkezve az ígéretéről.
“Vaníliakrémet” –felelte ezúttal gondolkodás nélkül a Mormota.
“Tiszta csészét akarok” –szólt közbe a Kalapos. “Menjünk arrébb egy hellyel!”
Beszéd közben arrébb is ült, a Mormota pedig követte; az Áprilisi Nyúl a Mormota helyére ült, Aliz pedig meglehetősen vonakodva elfoglalta az Áprilisi Nyúl helyét. Az új helyet egyedül a Kalaposnak kedvezett, Aliz pedig sokkal rosszabbul járt, mint korábban, mivel az Áprilisi Nyúl pont előtte borította bele a tejeskancsót a tányérjába.
Aliz nem akarta újra megsérteni a Mormotát, úgyhogy nagyon óvatosan tette fel a kérdést: “Én nem értem, miért nem mertek vaníliakrémet a krémes kútból?”
“Miért mertek volna, te ostoba?” — így a Kalapos. “Hiszen lent voltak a kút alján.”
“Igen, de ha úgyis a kútban voltak…” — mondta Aliz a Mormotának, mivel úgy döntött, nem vesz tudomást a Kalapos megjegyzéséről.
“Pontosan ez az” — válaszolta a Mormota. “Útban voltak.” Ez a válasz annyira összezavarta szegény Alizt, hogy egy ideig megszakítás nélkül hallgatta a Mormota mondókáját.
“Vaníliakrémet nem mertek” — folytatta a Mormota ásítva és a szemét dörzsölve, mert kezdett nagyon elálmosodni, “de mertek mindenféle mást, csupa F-fel kezdődő dolgot.”
“Miért pont F-fel? ” — tudakolta Aliz.
“Miért ne? ” –így az Áprilisi Nyúl.
Aliz hallgatott.
A Mormota közben becsukta a szemét és elbóbiskolt, de amikor a Kalapos belecsípett egy kis sikkantással felriadt, és folytatta: “… csupa F-fel kezdődő dolgot, például fogót, földet, fintorokat, fabatkát…” Ismeritek a mondást, hogy ‘fabatkát sem ér’… láttatok már valaha fabatkát?”
“Most, hogy így kérdezed” –kezdte Aliz teljesen összezavarodva, “nem hiszem…”
“Akkor nem kéne jártatnod a szádat” –közölte a Kalapos.
Ez akkora udvariatlanság volt, hogy már Aliz sem tűrhette: nagy felháborodva felállt és otthagyta őket. A Mormota azonnal visszaaludt és a többiek sem vették észre a távozását, bár Aliz egyszer-kétszer hátrapillantott, félig azt remélve, hogy utánakiabálnak. Amikor utoljára visszanézett, látta, amint megpróbálják belegyömöszölni a Mormotát a teáskannába.
“Egy biztos: ide soha többet nem jövök!” Jelentette ki az erdőben baktatva. “Ez a legostobább teadélután, amin valaha is voltam!”
Alighogy ezt kimondta, észrevette, hogy ez egyik törzsön ajtó nyílik a fa belsejébe. “Ez nagyon különös!” –gondolta. “De hát ma minden különös. Azt hiszem, akár most rögtön be is mehetek.” És úgy is tett.
A hosszú terembe jutott vissza, ahol az üvegasztalka állt. “Most ügyesebb leszek” — mondta magában és először is fogta a kis aranykulcsot és kinyitotta a kertre nyíló ajtót. Aztán nekilátott a gombának (volt még egy darab a zsebében), és addig ette, amíg körülbelül harminc centi magas nem lett: akkor aztán átment a kis kapun, és végre a gyönyörű kertben találta magát, a pompás virágágyak és hűs szökőkutak között.
