Bolondos Teadélután
A ház előtt terített asztal állt egy fa alatt, ott teázott a Pünkösdi Nyúl meg az Eszelős Kalapos; egy Vombat ült közöttük, aki mélyen aludt, a másik kettő pedig párnának használta, a hátára támaszkodtak, és a feje fölött beszélgettek.
— Elég kényelmetlen lehet a Vombatnak –gondolta Aliz –, de mivel alszik, valószínűleg nem zavarja.
Nagy asztal volt, ezek hárman mégis az egyik sarkánál szorongtak: — Nincs hely! Nincs hely! — kiabálták, mikor meglátták Alizt közeledni.
— Rengeteg hely van! — mondta Aliz méltatlankodva, és leült egy nagy karosszékbe az asztal végében.
— Igyál egy kis bort! — biztatta a Pünkösdi Nyúl.
Aliz szétnézett az asztalon, de csak tea volt kirakva. — Nem látok bort — jegyezte meg.
–Nincs bor — mondta a Pünkösdi Nyúl.
— Akkor nem illik azzal kínálni — mondta Aliz mérgesen.
— Nem illik invitálás nélkül leülni az asztalhoz — mondta a Pünkösdi Nyúl.
— Nem tudtam, hogy zártkörű teadélután — mondta Aliz –, háromnál sokkal több személyre van megterítve.
— Rád férne egy hajvágás — mondta a Kalapos. Egy ideje már nagy nagy érdeklődéssel szemlélte Alizt, és ez volt az első megjegyzése.
— Nem való személyeskedni — mondta Aliz kissé szigorúan –, borzasztó tapintatlanság.
A Kalaposnak erre nagyon elkerekedett a szeme, de mondani csak ennyit mondott: — Mi a közös a hollóban és az íróasztalban?
— Ez jó mulatság lesz — gondolta Aliz. — Örülök, hogy elkezdtek találós kérdéseket feladni. Azt hiszem, ezt meg tudom fejteni –tette hozzá hangosan.
— Azaz úgy gondolod, hogy ki tudod találni a választ? — kérdezte a Pünkösdi Nyúl.
— Pontosan — mondta Aliz.
— Akkor úgy mondd, ahogy gondolod — folytatta a Pünkösdi Nyúl.
— Azt csinálom –felelte gyorsan Aliz. — Legalábbis… legalábbis úgy gondolom, ahogy mondom… és az ugyanaz.
— Egyáltalán nem ugyanaz! –mondta a Kalapos. — Akkor akár azt is mondhatnád, hogy a “látom, amit eszem” ugyanaz, mint az “eszem, amit látok”!
— Vagy akár azt is mondhatnád –tette hozzá a Pünkösdi Nyúl — hogy a “tetszik, amit kapok” ugyanaz, mint a “kapok, amit tetszik”.
— Akkor már azt is mondhatnád — szólalt meg a Vombat, aki mintha álmában beszélt volna, hogy a “lélegzem, miközben alzsom” ugyanaz, mint az “alszom, miközben lélegzem”.
— Nálad ugyanaz is — mondta a Kalapos — és itt a beszélgetés elakadt, a társaság némán ült egy percig, miközben Aliz mindent végiggondolt, amit csak tudott a hollókról és az íróasztalokról, ami nem volt valami sok.
A Kalapos törte meg elsőként a csendet.
— Hányadika van ma? — kérdezte Alizhoz fordulva: elővette az óráját zsebéből, idegesen megnézte, megrázogatta, és a füléhez emelte.
Aliz gondolkozott egy kicsit, aztán azt mondta: — Negyedike.
— Két napot késik! –sóhajtott a Kalapos. — Mondtam, hogy nem tesz jót az óraszerkezetnek a vaj — tette hozzá, mérgesen a Pünkösdi Nyúlra pillantva.
— Első osztályú vaj volt — felelte jámboran a Pünkösdi Nyúl.
— Igen, de biztos belement egy kis morzsa is — mérgelődött a Kalapos. — Nem a kenyérvágó késsel kellett volna rákenni.
A Pünkösdi Nyúl elvette a zsebórát, sötét pillantást vetett rá, aztán belemártotta a teájába, és megint megnézte, de az első megjegyzésnél nem jutott jobb eszébe: — Első osztályú vaj volt pedig.
Aliz kíváncsian lesett át a válla fölött.
— Milyen muris óra! — jegyezte meg. — Mutatja, hogy hányadika van, de azt nem, hogy hány óra!
— Miért mutatná? — morgott a Kalapos. — A te órád mutatja, milyen év van?
— Természetesen nem –felelte készségesen Aliz — de azért nem, mert olyan sokáig van ugyanaz az év.
— Pontosan ez a helyzet az enyémmel is — mondta a Kalapos.
Aliz teljesen összezavarodott. A Kalapos megjegyzésének mintha egyáltalán semmi értelme se lett volna, bár nyelvtanilag kétségkívül helyes volt.
— Nem igazán értem — mondta Aliz olyan udvariasan, ahogy csak tudta.
— A Vombat már megint alszik — mondta a Kalapos, és egy kis forró teát csorgatott az orrára.
A Vombat ingerülten megrázta a fejét, és anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna, azt mondta: — Hogyne, hogyne, magam is épp ezt akartam mondani.
— Megfejtetted már a találós kérdést? — kérdezte a Kalapos, ismét Alizhoz fordulva.
— Nem, szabad a gazda — mondta Aliz. — Mi a válasz?
— Halvány fogalmam sincs –mondta a Kalapos.
— Nekem se –mondta a Pünkösdi Nyúl.
Aliz fáradtan sóhajtott.
— Szerintem kár olyan találós kérdésekre vesztegetni az időt — mondta –, amelyeknek nincs megfejtése.
— Ha te is olyan jól ismernéd az Időt, mint én — mondta a Kalapos –, tudnád, hogy nála vesztegetésről szó sem lehet.
— Ezt nem értem –mondta Aliz.
— Hát persze, hogy nem! — mondta a Kalapos, megvetően megrázva a fejét. — Biztos soha nem is beszéltél az Idővel!
— Az lehet — válaszolta óvatosan Aliz –, de nagyon jól tudom húzni az időt.
— Á, ez sok mindent megmagyaráz — mondta a Kalapos. — Nem bírja, ha húzzák. Nos, ha jóban lenél vele, szinte bármit megcsinálna neked az órával, amit csak akarsz. Mondjuk, nyolc óra van, kezdődik az iskola: csak odasúgsz egy aprócska célzást az Időnek, és már forog is körbe az óramutató, egy szempillantás alatt! Fél kettő, ideje ebédelni!
(– Bár úgy lenne — dünnyögte maga elé a Pünkösdi Nyúl.)
— Az biztosan pompás lenne –mondta Aliz elgondolkozva –, viszont ugye… akkor még nem lennék éhes.
— Az elején talán nem –mondta a Kalapos –, de olyan sokáig maradhatna fél kettő, ameddig csak akarod.
— Itt is így megy? — kérdezte Aliz.
A Kalapos gyászosan megrázta a fejét.
— Már nem! — felelte. — Tavaly pünkösdkör összevesztünk — tudod, pont mielőtt ő megkergült volna… — a teáskanalával a Pünkösdi Nyúlra mutatott — … a nagy koncerten, amelyet a Királyné rendezett, és nekem énekelnem kellett:
Táncolj, táncolj, bőregér!
Ésszel senki föl nem ér!
— Talán ismered is ezt a dalt?
–Hallottam már valami hasonlót — mondta Aliz.
— Van tovább is –folytatta a Kalapos –, így szól:
Míg suhanva szállsz az égen
Szép uzsonnatálcaképpen,
Táncolj, táncolj…
Itt a Vombat megrázta magát, és álmában énekelni kezdte, hogy “Táncolj, táncolj, táncolj, táncolj…”, és ezt olyan sokáig folytatta, hogy bele kellett csípniük, hogy végre abbahagyja.
— Nos, alig értem az első versszak végére — mondta a Kalapos –, amikor a Királyné felugrott és azt kiabálta: — Ezzel agyonüti az időt! Csapják le a fejét!
— Micsoda szörnyű kegyetlenség! — kiáltott fel Aliz.
— És azóta — folytatta gyászos hangon a Kalapos — az Idő semmit nem tesz meg, amit kérek tőle! Most már mindig hat óra van.
Aliznak világosság gyúlt az agyában. — Azért van itt ilyen sok teríték? — kérdezte.
— Pontosan –mondta a Kalapos –, amint elhasználódnak a dolgok.
— De mi lesz, ha megint elölről kell kezdeni az egészet? — kíváncsiskodott Aliz.
— Mi lenne, ha témát váltanánk? — szóét közbe ásítozva a Pünkösdi Nyúl. — Kezdem unni ezt. Indítványozom, hogy az ifjú hölgy mondjon nekünk egy mesét.
— Attól tartok, nem tudok meséket — mondta Aliz kissé megijedve ettől a felvetéstől.
— Akkor majd a Vombat! — kiáltották mindketten. — Ébresztő Vombatkám! — És egyszerre kétfelől is belecsíptek.
A Vombat lassan kinyitotta a szemét.
— Nem aludtam –mondta kásás hangon. — Hallottam minden szavatokat, barátaim.
— Mondj nekünk egy mesét! –mondta a Pünkösdi Nyúl.
— Igen, ha lehetne — kérlelte Aliz is.
— És szaporán — tette hozzá a Kalapos –, különben újra elalszol, mielőtt vége.
— Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer három nővér — kezdte sebesen a Vombat –, úgy hívták őket, hogy Elza, Liza, és Tilda, és egy kút fenekén éltek…
— Mit ettek? — kérdezte Aliz, akit mindig nagyon érdekeltek az evéssel és ivással kapcsolatos kérdések.
— Melaszt — felelte a Vombat, miután néhány percig gondolkodott.
— Az nem lehet — kegyezte meg szelíden Aliz –, attól betegek lettek volna.
— Azok is voltak — mondta a Vombat –, nagyon betegek.
Aliz próbálta elképzelni, milyen lehet ilyen különös módon élni, de nem nagyon sikerült neki, úgyhogy inkább folytatta:
— De miért éltek egy kút fenekén?
— Igyál még egy kis teát — mondta a Pünkösdi Nyúl Aliznak nagyon komolyan.
— Eddig semennyit sem ittam — válaszolta Aliz sértett hangon –, úgyhogy nem ihatok még többet.
— Úgy érted, nem ihatsz kevesebbet — mondta a Kalapos. — A semminél nagyon könnyű többet inni, szerény véleményem szerint.
— Azt senki sem kérdezte — mondta Aliz.
— Most ki személyeskedik? — kérdezte diadalmasan a Kalapos.
Aliz nem igazán tudta, mit mondjon erre, úgyhogy töltött magának egy kis teát és vett egy szelet vajaskenyeret, azután a Vombathoz fordult, és megismételte a kérdést.
— Miért éltek egy kút fenekén?
A Vombat megint gondolkozott egy-két percig, aztán azt mondta:
— Ez egy melaszkút volt.
— Olyan nincs is! –kezdte Aliz nagyon mérgesen, de a Kalapos meg a Pünkösdi Nyúl lepisszegték, a Vombat pedig duzzogva megjegyezte:
— Ha nem tudsz civilizáltan viselkedni, fejezd be a mesét magad.
— Nem, bocsánatot kérek — mondta Aliz megszeppenve –, nem fogok még egyszer közbeszólni. Végülis lehet, hogy van egy.
— Még hogy egy! — dohogott a Vombat. De beleegyezett, hogy folytassa.
— És ez a három kislány… ebből merített a rajzoláshoz…
— Miből merítettek? — kérdezte Aliz, megfeledkezve az ígéretéről.
— A melaszból — vágta rá a Vombat, ezúttal gondolkodás nélkül.
— Tiszta csésze kell — szólt közbe a Kalapos –, mindenki menjen eggyel arrébb.
Közben ő arrébb is ment, és a Vombat követte; a Pünkösdi Nyúl átült a Vombat székére, Aliz pedig, meglehetősen kelletlenül, elfoglalta a Pünkösdi Nyúl helyét. A Kalapos volt az egyetlen, akinek előnye származott a helycseréből, Aliz pedig sokkal rosszabbul járt, mivel a Pünkösdi Nyúl az imént borította ki a tejescsuprot a tányérjába.
Aliz nem akarta megsérteni a Vombatot, úgyhogy nagyon óvatosan kezdte:
–De nem értem. Hogyan merítettek a melaszból?
— Ahogy vizet lehet meríteni egy vízkútból — mondta a Kalapos –, feltehetőleg ugyanúgy lehet melaszt meríteni a melaszkútból is, nem, okoska?
— De benne voltak a kútban — mondta Aliz a Vombatnak, úgy döntve, elengedi a füle mellett ezt a megjegyzést.
— Hát persze — mondta a Vombat –, kútba estek.
Ez a válasz annyira megkavarta szegény Alizt, hogy egy ideig hagyta, hogy a Vombat folytassa anélkül, hogy félbeszakította volna.
Ebből merítettek a rajzoláshoz ihletet — folytatta a Vombat ásítozva és a szemét dörgölve, mert kezdett nagyon elálmosodni –, és mindenféléket rajzoltak… mindenféle m-mel kezdődő dolgokat…
— Miért pont m-mel? — kérdezte Aliz.
— Miért ne? — kérdezte a Pünkösdi Nyúl.
Aliz elhallgatott.
A Vombat addigra becsukta a szemét, és kezdett elszundítani, de miután a Kalapos belecsípett, egy kis visítással ismét felriadt, és folytatta: — …m-mel kezdődő dolgokat, például mormotát meg minyont, meg márciust, meg majdnemet… Tudod, mint hogy “majdnem minden”… láttál már valaha majdnemet lerajzolva?
— Tényleg, most, hogy így belegondolok — mondta Aliz erősen zavarban –, nem hiszem, hogy…
— Akkor nem kéne jártatnod a szád –mondta a Kalapos.
Ez a gorombaság már sok volt Aliznak; mélységesen felháborodva felállt és otthagyta őket — a Vombat azonban nyomban elaludt, a másik kettő meg ügyet sem vetett rá, hogy elmegy, pedig Aliz egyszer-kétszer visszanézett, félig azt remélve, hogy utánakiabálnak; amikor utoljára látta őket, épp próbálták beletuszkolni a Vombatot egy teáskannába.
— Hát, ide biztosan nem jövök többet! — mondta Aliz, miközben átvágott az erdőn. –Ez volt a legbolondabb teadélután, amin életemben jártam!
Mikor ezt kimondta, észrevette, hogy az egyik fán van egy ajtó, ami egyenesen a belsejébe vezet.
— Ez nagyon furcsa! — gondolta Aliz. — Bár minden nagyon furcsa máma.Azt hiszem, akár rögtön be is mehetek.
És rögtön be is ment.
Megint a hosszú csarnokban találta magát, az üvegasztalka mellett.
— Most ügyesebb leszek — mondta magában; először is fogta a kicsi aranykulcsot, és kinyitotta a kertbe vezető ajtót. Aztán eszegetni kezdett a gombából (tartott a zsebében egy darabkát), amíg körülbelül harminc centi nem lett, azután végigment a kis folyosón, és aztán — végre a szépséges kertben találta magát, a színes virágok és a hűsítő szökőkutak között.
