Az eszeveszett teatársaság

Terített asztal állott a ház előtt, melynél a csacsogó nyúl és a kalapos ültek. Közöttük ült egy mormota, mély álomban s a másik kettőnek párnául szolgálva, kik könyöküket rátámasztották és úgy beszélgettek a feje fölött.

— Nagyon kényelmetlen lehet a mormotának, — gondolta Alice — de miután alszik, nem igen törődik vele.

Az asztal nagy volt s mégis mindhárman egy sarokban szorongtak:

— Nincs hely! Nincs hely! — kiáltották, midőn Alicét jönni látták.

— Untig elég itt a hely! — mondotta bosszúsan Alice és minden kérdezés nélkül beleült a nagy karos-székbe, mely az asztal végénél állott.

— Parancsolsz bort? — kérdezte a csacsogó nyúl.

Alice körülnézett s látta, hogy az asztalon nincs más mint tea.

— Nem is látok itt bort. — mondta feleletképpen.

— Nem, itt nincs is bor.

— Akkor nagyon udvariatlan dolog tőled, hogy azzal kínálsz — mondta Alice haragosan.

— Tőled sem udvarias dolog, hogy hívatlanul ideültél, — felelte vissza a csacsogó nyúl.

— Nem tudtam, hogy ez a te asztalod; hiszen többre, mint három személyre van megterítve.

Most a kalapos ezzel a kérdéssel fordult Alicehoz:

— Hányadika van ma? — s kivette az óráját, nyugtalanul nézte, majd ide-oda rázta és a füléhez tartotta.

Alice gondolkodott kissé, majd felelt:

— Negyedike.

— Két nappal tévedtél! — sóhajtott a kalapos. — Mindjárt mondtam, hogy a vaj elrontja majd a szerkezetét, — folytatta haragosan a nyúl felé fordulva.

— Pedig a legjobb teavaj volt, — mondta alázatosan a nyúl.

— Igen, de valami morzsa kerülhetett bele, — morogta a kalapos, — nem kellett volna a kenyérkéssel beletenned.

A csacsogó nyúl kezébe vette az órát és komoran nézte, majd bemártotta egy csésze forró teába s újból megnézte, de nem tudott egyebet, mint hogy megismételte előbbi kijelentését:

— Pedig igazán a legfinomabb vaj volt!

Alice kíváncsian nézett vállán keresztül az órára:

— Milyen különös óra! A napot jelzi s nem az órát!

— Miért ne? — morogta a nyúl. — Mutatja a te órád, hogy melyik évben vagyunk?

— Természetesen nem! — volt Alice gyors válasza, — hiszen oly sokáig egymásután mindig egy és ugyanabban az évben vagyunk.

— Nohát, ez az enyémnél is így van! — mondta a kalapos.

Alice megzavarodott. A kalapos magyarázatát értelmetlennek találta és mégis érthető, összefüggő szavak voltak.

— Nem értelek egészen — mondta nagyon udvariasan.

— A mormota újra elaludt — mondta a kalapos és forró teát öntött az orrára.

A mormota türelmetlenül rázta a fejét s a szemeit ki se nyitva, mormogta:

— Természetes, természetes, éppen azt akartam mondani.

— Megfejtetted már a talányt? — fordulta  a kalapos Alicehoz.

— Nem, megadom magam. Kérlek, mondd meg nekem a megfejtését.

— Arról fogalmam sincs, — mondta a kalapos.

— Nekem sincs –mondta a csacsogó nyúl.

Alice kedvetlenül sóhajtott: — Azt hiszem, jobban is eltölthetnétek az időt, mint oly talányokkal, melyeknek nincs megfejtésük.

— Ha az időt oly jól ismernéd, mint én, — mondta a kalapos — nem beszélnél arról, hogy mi hogyan használjuk az időt, hanem, hogy az hogyan használ minket.

— Nem értem, hogy érted ezt, — mondta Alice.

— Természetesen ezt nem tudhatod, — mondta a kalapos, mialatt megvetően vetette fel a fejét. — Te valószínűleg még sohasem beszéltél az idővel.

— Alig hiszem, — felelte Alice elővigyázatosan, — ugyan a mama mondta tegnap, hogy kis hugom meg én játékkal űzzük el az időt.

— Úgy? no azt ugyan zokon vette volna az idő, az nem szívesen üzeti el magát. De ha jó lábon vagy vele, úgy szívességeket is tesz neked az órát illetőleg. Vegyük az esetet, például, hogy reggel 9 óra van, épen az az idő, mikor leckéid megkezdődnek, egy intésedre, rrrrrr lejár az óra és míg észreveszed, félkettő van, ebédidő!

— Bárcsak így lenne, — mondta a csacsogó nyúl.

— Az igazán nagyszerű lenne, — mondta gondolkozva Alice — de akkor talán még nem lennék eléggé éhes, úgy-e?

— Előbb talán nem, — felelte a kalapos, — de aztán oly soká maradna az idő félkettőn, amíg neked tetszik.

— Ugyebár, itt úgy tesztek? — kérdezte Alice.

A kalapos szomorúan rázta a fejét. — Én nem! — mondotta. — Mult husvétkor összekülönböztünk, — kevéssel előbb, mint a megveszett, hiszen tudod — (és teáskanállal a nyúlra mutatott) — a nagy hangversenyen volt, a mit a szív-királyné rendezett; nekem kellett énekelnem:

Óh papagály, óh papagály

Mily zöldek a tollaid!

— Talán ismered ezt a dalt?

— Valami hasonlót már hallottam.

— Tovább is van; — folytatta a kalapos.

Zöldelsz te nem csak békében,

Hanem tél, s havas esőben

Óh papagály, óh papagály.

Itt megrázkódott a mormota és álmában kezdte énekelni: — Óh papagály, óh papagály, óh papagály… — egyfolytában, úgy, hogy a másik kettő kénytelen volt őt megcsapni, hogy abbahagyja.

— Képzeld, alig énekeltem az első első szakaszt, — mondta a kalapos, — időn a királyné fölkiáltott? — Utálatos! Ez az ember valósággal agyonüti az időt sápítozásával. Fel kell akasztani!

— Milyen borzalmasan kegyetlen! — kiáltá Alice.

— És azóta, — folytatta szomorúan a kalapos, — sohasem akar már szívességet tenni neke az idő! Mindig csak félhat óra van!

Ez Alicet egy bölcs gondolatra vezette.

— Azért van itt annyi csésze az asztalon? — kérdezte.

— Igen azért! — mondta sóhajtva a kalapos, — mindig ozsonnaidő van, s nincs időnk, hogy időközben elmossuk a  csészéket.

— Szóval, közben mindig egy hellyel előbbre ültök? — mondta Alice.

— Úgy van, — hagyta helybem a kalapos, — ha elhasználunk egy csészét, egy hellyel előbbre ülünk!

— És hogyha körülértetek s újból ott vagytok, ahol kezdtétek? — bátorkodott kérdezni Alice.

— Beszéljünk most valami másról, — mondta ásítva a csavargó nyúl, — ez a tárgy már igazán unalmas. Azt ajánlom, hogy a fiatal hölgy meséljen valamit.

— Óh, de én sajnos nem tudok, — tiltakozott Alice ijedten e kívánság hallatára.

— Akkor a mormota meséljen! — kiáltották mindketten, — ébredj mormota! — és csipkedték mind a két oldalról egyszerre.

A mormota lassan kinyitotta szemeit. — Én nem aludtam — mondta rekedt, gyenge hangon, — minden szót hallottam, amit ti, fiatalok beszéltetek.

— Mesélj nekünk egy mesét, — mondta a nyúl.

— Óh kérlek, légy szíves! — kérte Alice is.

— Gyorsan, gyorsan, — tett hozzá a kalapos, — különben elalszol mielőtt még a végére jutsz!

— Hol volt, hol nem volt, volt egyszer három nővér, — kezdte gyorsan a mormota, — név szerint: Ella, Mella, és Bella, akik mélyen egy kút fenekén laktak.

— Miből éltek? — kérdezte Alice, aki az étel-ital iránt mindig nagyon érdeklődött.

— Szörpből éltek, — válaszolt a mormota percnyi gondolkodás után.

— De hiszen az lehetetlen, — jegyezte meg szerényen Alice, — hiszen attól betegek lettek volna.

— Azok is lettek, — mondta a mormota, — nagyon betegek.

Alice iparkodott tisztán elképzelni, milyen lehetettt vajjon ez a rendkivüli élet: de az annyira különösnek tetszett, hogy újból kérdezte:

— De miért laktak lent a kútban?

— Nem akarsz még egy kevés teát? — kérdezte a csacsogó nyúl komolyan Alicetól.

— Még egy keveset? Hiszen egyáltalában még semmit sem kaptam, — mondta sértődötten Alice — tehát nem kivánhatok többet.

— Azt hiszed, kevesebbet nem tudsz inni — mondta a kalapos: — könnyű többet, mint kevesebbet inni.

— Senki sem kérte a tanácsodat, — mondta Alice.

— Ki kezdte a személyeskedést? — kérdezte diadalmasan a kalapos.

Alice nem igen tudta, mit feleljen; vett magának egy kis teát és vajaskenyeret és a mormota felé fordulva újból kérdezte:

— Miért lakott a három nővér a kútban?

A mormota gondolkozott egy pillanatig, majd így felelt:

— Az egy szörp-kút volt.

— Olyan nincsen — mondta haragosan Alice; de a kalapos és a csacsogó nyúl mindketten mondták: pszt, pszt és a mormota dörmögve szólalt meg: — Ha udvariatlanul viselkedsz, úgy folytasd magad.

— Nem, kérlek meséld tovább! — kérte Alice nagyon szerényen, — nem foglak félbeszakítani többé. Valószínűleg még van a  világon olyan kút!

— Van, igazán? — mondta megbotránkozva a mormota. De azért folytatta:

— Tehát  három kis nővér, tudnotok kell, hogy rajzolni tanulni.

— Mit rajzoltak? — kérdezte Alice, megfeledkezve igéretéről.

— Szörpöt,– mondta meggondolatlanul a  mormota.

— Tiszta csészére van szükségem, — szakította félbe a kalapos az elbeszélést, — üljünk egy hellyel feljebb mindannyian.

A következő helyre ült és a mormota követte; a nyúl a mormota helyére ült és Alice — bár nem szívesen — a nyúl helyére. A kalapos volt az egyetlen, akire előnyös volt ez a változás.  Alice rosszul járt, mert a  nyúl a tejesköcsögöt borította rá csészéjére.

Alice nem akarta a mormotát újból megsérteni, azért nagyon udvariasan kérdezte:

— Igazán nem értem, hogyan lehet szörpöt rajzolni?

— Mintha nem minden szörp rajzolt lenne, amit a kereskedőtől vesznek, — mondta  a kalapos: — nem láttad mindig rajta: “finom minőség”, “legfinomabb minőség”, “elsőrendű minőség”. Óh, te kis butácska.

— Amint mondtam — folytatta tovább a mormota — rajzolni tanultak. — Itt ásított, dörzsölte a szemeit, és nagyon elálmosodott: — és rajzoltak mindenfélét, mindenfélét, ami M-mel kezdődik…

— Miért éppen M-mel? — szakította félbe Alice.

— Miért? — mondta a csacsogó nyúl is.

A mormota időközben behúnyta a szemeit és félig-meddig már el is aludt; de a kalapos csípkedte, mire halk sikollyal felébredt és folytatta: — Mindent, ami M-mel kezdődik: Macska, Mák, Maradék, Mosás, Mártás, Mindig, Mikor… hiszen tudjátok, hogy sokszor mondjuk: mindig, mikor… de láttátok már ezt valaha lerajzolva?

— Csakugyan miután magad kérded — mondta egészen zavartan Alice — aligha hiszem…

— Akkor nem is kellene beszélned — veté ellen a kalapos.

Ezt a gorombaságot már nem tűrhette tovább Alice, miért is felállt és sértődötten távozott; a mormota azonnal újból elaludt, a másik kettő ügyet sem vetett rá, ámbár ő többször is hátrafordult, félig-meddig abban a reményben, hogy visszahívják.

Amidőn utoljára fordult vissza, elszörnyűlködve látta, hogy a másik kettő egy teáskannába iparkodik bedugni a mormotát.

— Semmi esetre sem akarok oda visszatérni! — mondta Alice mialatt útját az erdőn keresztül vette. — Ez a legbutább tea-társaság, melyben valaha megfordultam!

Mialatt így beszélt, észrevette, hogy az egyik fatörzsben ajtó van. — Ez igazán különös! De ma minden olyan közömbös! Inkább mindjárt bemegyek.

Amint mondta, úgy is tett: s újból abban a hosszú folyosóban volt, a kis üvegasztalka közvetlen közelében.  “Ezúttal bölcsebb akarok lenni.” gondolta. Vette az arany kulcsot s újból leharapott egy darabkát a gombából (egy kis darabot a zsebében tartott), míg végre egy láb magas lett. Ekkor végigment egy kis folyosón — és végre ott volt a csodaszép kertben, ékes virágágyak és hűs szökőkutak között.