A bolond-uzsonna

A ház előtt egy lombos fa árnyékában terített asztal állt, a husvéti nyúl és a kalaposmester éppen teáztak. Közöttük egy mormota ült, aki mélyen aludt. A másik kettő párnának használta, könyökükkel rátámaszkodtak és a feje fölött beszélgettek egymással.  — Ez nagyon kényelmetlen lehet a mormotának, — gondolta Alisz, — de jó, hogy alszik, mert így legalább nem nagyon bánja.

Az asztal nagyon hosszú volt, ők hárman azonban az egyik sarkon szorongtak. — Nincs hely! Nincs hely! — kiáltották, mikor Aliszt közeledni látták. — De hiszen itt nagyon is sok hely van! — mondta Alisz méltatlankodva és leült az asztal végén egy nagy karosszékbe.

— Parancsolj talán egy kis bort, — bátorította a husvéti nyúl.

Alisz végignézett az asztalon, de azon nem volt semmi más, csak tea. — Én sehol se látok itt bort, — mondotta.

— Nincs is, — szólt a husvéti nyúl.

— Akkor nagyon udvariatlan magától, hogy kínált vele, — felelte Alisz mérgesen.

— Tőled pedig nagyon udvariatlan volt, hogy leültél az asztalunkhoz, anélkül, hogy meghívtunk volna, — mondta a husvéti nyúl.

— Nem tudtam, hogy ez a maguk asztala. Itt jóval több mint háromra van terítve.

— Miért nem vágatod le a hajadat? — kérdezte a kalaposmester, aki egész idő alatt nagy figyelemmel nézte Aliszt és ez volt az első megjegyzése.

— Maga meg tanulja meg, hogy nem illik személyeskedni! – szólt rá Alisz szigorúan. — Ez nagy neveletlenség!

A kalaposmester tágra meresztette a szemét ennek hallatára, de csak ennyit mondott: — Miért olyan a holló, mint egy íróasztal?

–No végre valami mulatságos dolog, — gondolta Alisz. — Nagyon örülök, hogy kitalálósdit fogunk játszani. — Azt hiszem erre a kérdésre meg tudnék felelni, — tette hozzá hangosan.

— Igazán azt hiszed, hogy meg tudnál felelni rá? — kérdezte a husvéti nyúl.

— Igen, azt hiszem.

— Hát akkor mondd meg, mit gondolsz, — folytatta a husvéti nyúl.

— Hiszen úgyis azt teszem, — felelte Alisz. — Legalább is mindig azt gondolom, amit mondok és ez ugyanaz.

— De bizony nem ugyanaz, — vágott közbe a kalaposmester. — Ennyi joggal mindjárt azt is mondhatnád, hogy ha azt mondom: én látom, amit eszem, az ugyanaz, mintha azt mondanám, én eszem, amit látok.

— Sőt azt is mondhatnád, — tette hozzá a husvéti nyúl, — hogy ha azt mondom, én szeretem, amit kapok, az ugyanaz, mintha azt mondanám, én kapom, amit szeretek.

— Sőt azt is mondhatnád, — tette hozzá a mormota, aki álmában beszélt, — hogy ha azt mondom, én lélegzem, mikor alszom, az ugyanaz, mintha azt mondanám, én alszom, amikor lélegzem.

— Tenálad csakugyan ugyanaz, — mondta neki a kalaposmester. A beszélgetés evvel elakadt, és a társaság csöndben ült egy darabig. Alisz ezalatt azon gondolkodott, hogy vajjon miért olyan a holló mint egy íróasztal, de nem tudott rájönni.

A kalaposmester törte meg a csöndet:

— Hányadika van ma? — kérdezte Alisz felé fordulva. Evvel kivette az óráját a zsebéből, majd bosszúsan rázogatni kezdte és a füléhez tartotta.

Alisz gondolkozott egy keveset és így szólt: — Negyedike.

— Két napot késik, — sóhajtott a kalaposmester. — De én mondtam mindjárt, hogy vaj nem használ az órának — tette hozzá és dühösen nézett a husvéti nyúlra.

— Pedig a legfinomabb vajat vettük hozzá, — válaszolta szelíden a husvéti nyúl.

— Jó, jó, de biztosan néhány morzsa került belé, –duzzogott tovább a kalaposmester. — Nem lett volna szabad a kenyérkéssel az órára kenni.

A husvéti nyúl kivette az órát a kalaposmester kezéből és sötét arccal nézegette. Azután belemártotta a teájába és újra szemügyre vette. De most sem tudott mást mondani, mint aze lőbb: — A legfínomabb vajat vettük hozzá.

Alisz a husvéti nyúl válla fölött kíváncsi tekintetet vetett az órára.

— Ez aztán a furcsa óra! — kiáltotta. — Azt mutatja, hogy hányadika van, és nem azt, hogy hány óra van!

— Miért mutatná azt, hogy hány óra van? — mormogta a kalaposmester. — A te órád talán azt mutatja, hogy melyik év van?

— Ennek nem volna semmi értelme, — világosította fel Alisz szolgálatkészen. — Nagyon sokáig van egy és ugyanaz az év.

— No látod, — felelte a kalaposmester. — Épp így áll a dolog az én órámmal is.

Aliszt nagyon megzavarta ez a felelet. Úgy érezte, hogy a kalaposmester megjegyzésének nincs semmi értelme, pedig magyarul beszélt. — Ezt nem értem, — mondta a lehető legudvariasabb hangon.

— A mormota ujra elaludt, – szólt a kalaposmester és egy kis forró teát öntött az orrára.

A mormota fölriadt, megrázta a fejét, de a szemét nem nyitotta ki. — Helyes, helyes! Éppen ezt akartam mondani én is! — kiáltotta

— Megfejtetted már a találós kérdést? — kérdezte a kalaposmester Alisztól.

— Nem, — felelte Alisz. — Föladom. Mi a megfejtés?

— Halvány fogalmam sincs róla, — mondotta a kalaposmester.

— Nekem sem, — szólt a husvéti nyúl.

Alisz kimerülten sóhajtott föl: –Bizony okosabban is felhasználhatnák az idejüket, minthogy találós kérdéseket adnak föl egymásnak, aminek nincs is megfejtésük.

— Van is neked fogalmad arról, hogy mi az az Idő! — felelte a kalaposmester.

— Már miért ne volna? — kérdezte Alisz.

— Mert nincs, — válaszolta a kalapos, és megvetően rázta a fejét. — Biztos vagyok benne, hogy még sohase beszéltél az idővel.

— Beszélni még csakugyan nem beszéltem vele, de mindig ütnöm kellett, mikor énekelni tanultam.

— No látod, hogy nem ismered! — szólt a kalaposmester. — Azt hiszed az megáll neked, hogy megverhesd? Bezzeg, ha jó barátságban lennél vele, azt tenné az óráddal, amit csak akarsz. Tegyük fel például, hogy reggel kilenc óra van és éppen el kell kezdeni tanulni. Csak egy jó szt kell súgnod az Időnek, hát egy szempillantás alatt körbe forognak a mutatók az órán, és máris félkettő van, ebédidő.

— Bárcsak már lenne! — sóhajtotta a husvéti nyúl.

— Ez csakugyan jó volna, — szólt Alisz elgondolkozva. — Vagy talán mégse. Nincs most nagy étvágyam ebédelni.

— Egyelőre nincs, –mondta a kalaposmester. — De a kedvedért olyan sokáig maradna félkettő, ameddig csak akarod.

— Maga talán olyan jó viszonyban van az idővel? — kérdezte Alisz.

A kalapos szomorúan rázta a fejét.

— Nem, nem — válaszolta. — Összevesztünk egymással még a mult husvétkor, — közvetlenül azelőtt, hogy ő megbolondult (teáskanalával a husvéti nyúlra mutatott). Azon a nagy hangversenyen történt, amelyet a Szívkirályné tiszteletére rendeztek, és énnekem azt a nótát kellett énekelnem, hogy:

“Jaj, de magas, jaj, de magas ez a vendégfogadó,,
Van- e benne, van-e benne tea rummal eladó!”

Ismered ezt a nótát?

–Ismerek valami ilyesfélét, — válaszolta Alisz.

— Tudod, aztán így megy tovább, — énekelte a kalaposmester:

“Ha nincs benne tea rummal eladó,
Dűjjön össze ez a vendégfogadó!”

A mormota most megrázta a fejét és elkezdett álmában énekelni: — Jaj de magas, jaj de magas, jaj, jaj, jaj, jaj, jaj, jaj, jaj! — addig nem hagyta abba a jajgatást, amíg meg nem csípték.

— De hallgasd csak, mi történt, — beszélte tovább a kalaposmester. — Éppen befejeztem az első strófát, amikor a Királyné felpattant a helyéről: — Tempógyilkos! Megöli az időmértéket! Tüstént vágjátok le a fejét!

— Milyen rettenetes kegyetlenség! — kiáltotta Alisz.

— És ettől kezdve, — tette hozzá szomorúan a kalaposmester, — haragszik rám az Idő, amiért bántottam a mértékét. Semmit sem tesz meg, amit kérek tőle és állandóan hat óra van.

Alisznak most világosság gyúlt a fejében: — Hát ez az oka annak, hogy annyi teríték van itt? — kérdezte.

— Ez bizony, — mondta a kalaposmester és sóhajtott. — Mindig uzsonnaidő van és így nem érünk rá, hogy elmosogassuk az edényeket…

— Tehát egy hellyel mindig odább rukkolnak, — egészítette ki Alisz.

— Úgy van, mihelyt az egyik teríték piszkos lesz, — tette hozzá a kalaposmester.

— No és mi történik, ha megint visszakerülnek az asztal elejére? — kérdezte Alisz.

— Beszéljünk talán valami másról! — vágott közbe a husvéti nyúl és ásított egyet. — Ez már unalmas. Ajánlom, hogy inkább az ifjú hölgy meséljen valamit.

— Én nem tudok mesélni, — mondta Alisz bátortalanul.

— Akkor meséljen a mormota! — kiáltották egyszerre a husvéti nyúl és a kalaposmester. — Ébredj, mormota! — Evvel két oldalról csipkedni kezdték.

A mormota álmosan nyitotta ki a szemét. — Nem aludtam, — mondta rekedt, gyönge hangon. — Minden szót hallottam, amit beszéltetek, cimborák!

— Mesélj valamit! — szólt a husvéti nyúl.

— Igen, kérem meséljen! — beszélte rá Alisz.

— Még pedig gyorsan, — tette hozzá a kalaposmester. — Különben elalszol, mielőtt a végére érnél.

— Hol volt, hol nem volt, volt egyszer három nővér, –kezdte nagy sietve a mormota. — Úgy hívták őket, hogy Erzsi, Lizi és Bözsi. Mindhárman egy mély kút fenekén éltek.

— Miből éltek? — kérdezte Alisz, akit mindig nagyon érdekeltek az evéssel és ivással összefüggő kérdések.

— Szirupból éltek, — felelte a mormota, pár percnyi gondolkodás után.

— Ezt már aztán nem hiszem, — jegyezte meg Alisz. — Hiszen a sok sziruptól megbetegedtek volna.

— Hát mondtam én, hogy nem? — mondta a mormota. — Betegek is voltak, nagyon betegek.

A nővérek csodálatos életmódja nagy gondolkodóba ejtette Aliszt. Sehogyse fért a  fejébe a dolog. — Hogy lehet a kút fenekén sziruphoz jutni? — kérdezte.

A husvéti nyúl nagyon komolyan válaszolt: — Töltsd magadnak több teát.

— Még eddig nem is töltöttem semmit, — mondta sértődötten Alisz. — S így hát nem tölthetek többet.

— Mondd inkább, hogy nem tölthetsz kevesebbet, — vágott közbe a kalaposmester, — semminél többet tölteni nem nehéz dolog.

— Senki sem kíváncsi a véleményére! — mondta Alisz.

— No, ki személyeskedik most? — kérdezte diadalmasan a kalaposmester.

Alisz nem tudta, mit válaszoljon, ezért vett egy kis teát és egy darab vajaskenyeret. Aztán a mormotához fordult és megismételte a kérdést: — Hogy lehet a kút fenekén sziruphoz jutni?

A mormota újra gondolkozott egy-két percig, aztán így felelt: — Az a kút egy szirupkút volt.

— Olyan nincs! — kiáltotta Alisz mérgesen, de a kalaposmester és a husvéti yúl leintették: — Pszt, pszt! — a mormota rosszkedvűen jegyezte meg: — Ha nem tudsz hallgatni, akkor inkább talán te mondd el a történet végét.

— Nem, nem kérem, — szólt Alisz nagyon udvariasan,  – csak folytassa, nem fogom újra félbeszakítani. Talán mégis van valahol szirupkút.

— Van, van, biztosan van! — szólt méltatlankodva a mormota. Azután így folytatta: — A három kis nővér mindenfélét tanult, összeadni, kivonni…

— Mit kivonni?  –kérdezte Alisz, egészen megfeledkezve ígéretéről.

— Szirupot,  — mondta a mormota, ez egyszer minden gondolkozás nélkül.

— Jó volna egy tiszta csésze! — szakította félbe a kalaposmester. — Rukkoljunk mindnyájan egy székkel arrébb.

Evvel már rukkolt is, helyét a mormota foglalta el, a mormota helyére a husvéti nyúl került és Alisz elég kelletlenül ült le a husvéti nyúl helyére. A kalaposmester volt az egyetlen, akire nézve előnyös volt a csere, Alisznak azonban sokkal rosszabb volt a helyzete, mint az előbb, mivel a husvéti nyúl éppen akkor döntötte bele a tejes kancsót a tányérjába.

Alisz nem akarta újra megsérteni a mormotát, azért tehát nagyon óvatosan kérdezősködött tovább: — Nem értem, miből vonták ki a szirupot.

— A szirupos kútból, — válaszolta a kalaposmester. — A vizes kútból a vizet, a szirupos kútból a szirupot. Eh, buta!

— De hiszen a szirup is belül volt, a lányok is belül voltak, mind bent voltak a nővérek kútjában, — mondta Alisz a mormotának, anélkül, hogy annak utólagos megjegyzését figyelemre méltatta volna.

— Bizony a nővérek kutyábban voltak, mint gondolod.

Ez a válasz annyira zavarba hozta szegény Aliszt, hogy egy ideig nem szólt bele a mormota előadásába.

— Kivonni tanultak, –folytatta a mormota, miközben ásított és a szemét dörzsölte, mert ujra nagyon elálmosodott. –A legkülönbözőbb dolgokat vonták ki, mindent, ami csak H-val kezdődik.

— Mért éppen H-val?  — kérdezte Alisz.

— Mért ne éppen H-val?  –mondta a husvéti nyúl.

Alisz hallgatott.

A mormota közben lehúnyta a szemét és elszundított. A kalaposmester belecsípett, erre újra felébredt, egyet visított, aztán folytatta: –Mindent, ami H-val kezdődik. Például: huszat, harmincat, hatot, hetet, havat. Vontál már ki valaha havat

— Nem hiszem, — válaszolta Alisz zavartan.

— Akkor fogd be a szádat! — szólt a kalaposmester.

Ez a gorombaság már több volt a soknál. Alisz sértődötten állt fel és elment. A mormota tüstént mély álomba merült és a többiek sem vettek távozásáról tudomást. Alisz egyszer-kétszer hátra nézett, reménykedve, hátha visszahívják. Amikor utoljára fordúlt meg, a husvéti nyúl és a kalaposmester éppen avval voltak elfoglalva, hogy a mormotát bele gyömöszölték a teáskannába.

— Én bizony többé nem megyek vissza! — gondolta Alisz, miközben ismét az erdőben baktatott. — Ez volt életem legbolondosabb uzsonnája!

Alighogy ezt kimondta, észrevette, hogy az egyik fatörzsön ajtó van, amely a fa belsejébe vezet. — Különös, — gondolta magában, –bár nem különösebb, mint akármi más, ami ma történt velem. — Evvel benyitott.

Egyszerre megint a hosszú folyosó tárult eléje a kis üvegasztalkával. — No, ez egyszer okosabb leszek! — mondta, avval lekapta az aranykulcsot és kinyitotta vele az ajtót, amelyik a kertbe vezetett. Azután evett egy kicsit a gombából, mert még volt belőle egy kis darab a zsebében. Amikor körülbelül egy láb magas volt, lement a szűk folyosón, és végre, végre bent volt a gyönyörű kertben, a széles virágágyak és hűs szökőkutak között.